I.

Az első dolog ami feltűnt Jungkooknak, hogy az Idrisi könyvtárral ellentétben a Szöuli Intézet folyosóját nem világította be napfény. A falon lógó gyertyatartók látványa fintorba torzította a fiatal árnyvadász arcát, aki teljes szívből remélte, hogy elektromosság azért van itt is. Az okostelefonja ugyan sok mindenre képes volt, de nem napelemmel működött.

Csomagjait maga után vonszolva indult meg az épület belseje felé, mikor hangokat hallott jobb oldalról. Villámgyors reflexekkel fordult a zaj felé, a fal tövéből pedig egy szürke egér pislogott vissza rá. Undorodva szemlélte a rágcsálót, ami még egy ideig figyelte a fiút mielőtt eltűnt volna a legközelebbi repedésben.

– Nocsak kit látnak szemeim – lépett elé szinte a semmiből egy alacsony, idős férfi. Jungkook arra tippelt, ő volt az intézet vezetője, ezért egy biccentéssel üdvözölte a bácsit. Utóbbi összehúzott szemekkel méregette a fiút, aki egy idő után kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Jó napot! Én... – törte meg a csendet Jungkook, de az idős úr félbeszakította.

– Á, megvan! – csettintett. – Az unokám és a kis barátai biztos megint pizzát rendeltek! Jöjjön csak, odavezetem!

– N-nem, én Jeon Jungkook vagyok, az Idrisi intézetből – dadogta a megszeppent fiú, mire a férfi ismét méregetni kezdte.

– Jun Junggyu? Nem ismerek ilyen nevű árnyvadászt – hümmögött az öreg.

– Jeon Jungkook – ismételte a fiú irritáltan.

– Á, a Jeon család! Hát miért nem ezzel kezdted? – mosolygott. – Az én nevem Kim Hojun. Valamikor én vezettem az intézetet, de ma már az unokám látja el ezt a feladatot. Anno sokkal népesebb hely volt ám ez az intézet! Több tucat árnyvadásznak nyújtott állandó szállást és gyakran külföldiek is megszálltak itt, bizony. Azok voltak ám a dolgos napok! Egyszer az egész japán követséget mi szállásoltuk el. Volt ám itt sürgés-forgás! Hatalmas étkezőnk van, de még ott sem fért el mindenki. Két turnusban kellett étkezni, képzelheted, hogy utána senki nem akarta bevállalni a mosogatást!

– Ez mind nagyon jó, de nem mutatná meg az utat az Intézet vezetőjéhez? – sóhajtotta Jungkook türelmetlenül.

– De hát éppen oda tartunk!

A fiatal árnyvadász szeretett volna rámutatni, hogy valójában még mindig az előcsarnokban ácsorognak, de mielőtt megtehette volna, az öreg meglepően gyors tempóban indult meg az épület belseje felé. Jungkook nem győzte felkapni a csomagjait és követni a hosszú, sötét folyosón, na meg figyelni Hojun véget nem érő beszédjére az Intézet „fénykoráról”.

Mire befordultak a sarkon és elértek a könyvtárig, a fiú mindent megtudott a húsz évvel ezelőtti csöpögő csapról, ami nem hagyta aludni Mr. Kimet és az Intézet többi lakóját. Hogy ennek mi köze volt bármihez is, az ifjú árnyvadász sosem fogja megérteni, de legalább a nagypapa meséje elterelte kicsit a figyelmét a saját gondolatairól.

– Namjoon-ah! – nyitott be Mr. Kim a könyvtárba bármiféle hezitálás nélkül. Eddig az üres folyosók felerősítették az öregúr hangját, most viszont a könyvtár plafonig érő, megpakolt polcai egyenesen elnyelték azt.

Jungkook Mr. Kim mögött állva nézett körbe a helyiségen, amit két hatalmas ablak világított be. Ezek előtt kapott helyet egy széles íróasztal, azelőtt két vörös bársonyfotel, egy azokhoz passzoló hosszú kanapé és egy dohányzóasztal, amin iratok tömkelege volt szétszórva. Ez a szétszórtság jellemezte a könyvek elrendezését is a polcokon, na meg az Intézet vezetőjét, aki a hajába túrva keresett valamit az egyik magas létrán állva.

Nagyapja hangját meghallva a fiú majdnem leesett a magasból, de még épp időben szerezte vissza az egyensúlyát. A jövevényekre pillantva kérdőn mérte végig Jungkookot, mielőtt lemászott volna eddigi helyéről.

– Kit hoztál nagypapa? – kérdezte a vezető felvont szemöldökkel.

– Ő itt a Jeon család kisebb fia. Biztosan láttátok már egymást Idrisben mikor még az Akadémián tanultál.
– Valóban rémlik valami. Jungkook, nemde bár? – nyújtotta a kezét a szőke árnyvadász.
– Kim Namjoon, az Árnyvadász Akadémia büszkesége. Az évek során egy jelesnél rosszabb eredményed sem volt, ha jól emlékszem – mérte végig a fiatalabb. Annak ellenére hogy kiváló eredményekről beszélt, hangját maró gúny színezte.
Namjoon egy szúrós pillantáson kívül válaszra sem méltatta, helyette az íróasztala felé vette az irányt és az azon tornyosuló papírkupacban kezdett kotorászni. Amint megtalálta amit keresett, diadalmas mosollyal fordult vissza a jövevényekhez. Vagyis csak Jungkookhoz ugyanis Mr. Kimnek sikerült kisurrannia az ajtón, amíg senki nem figyelt. Namjoon az órára nézve megállapította, hogy biztosan a társalgóba igyekezett, nehogy lemaradjon a kedvenc műsoráról.
– Elég hirtelen jött az értesítés az áthelyezésedről, szóval még nem volt időm elintézni a papírmunkát – jegyezte meg az idősebb, miután látta, hogy Jungkook az asztalon szétszórt iratokat méregeti.
– Nem hiszem, hogy az ott mind az én ügyem – bökött a halom felé gyengén álcázott megvetéssel.
– Valóban nem. De az Akadémián okozott bajkeverésed után a te aktád is elég vastag – mutatott rá Namjoon, ami rögvest elhallgattatta a fiatalabbat. Az Intézet vezetőjének szinte már bűntudata támadt a fiú szemében megcsillanó fájdalomtól, de valahogy helyre kellett tennie a fiatal árnyvadászt.
– Gyere, először is körbevezetlek az intézetben. Nem árt, ha tudod, mit hol találsz.
– Nem leszek itt olyan sokáig, hogy szükségem legyen efféle tudásra – felelte Jungkook, de azért engedelmesen követte az idősebbet.
A nagyapjával ellentétben Namjoon nem beszélt sokat, így a fiúnak alkalma nyílt alaposabban szemügyre venni a kísérteties folyosókat. A vastag kőfalak szürkeségét itt-ott megtörte egy festmény ami felváltva ábrázolt látképeket, épületeket és személyeket. Utóbbiak szeme mintha folyton követte volna Jungkookot, amitől a hideg futkározott a hátán, a karján pedig égnek álltak a szőrszálak.
Az első ajtó mögül edények csörömpölése hallatszott ki, Jungkooknak pedig nem volt szüksége különösebben nagy logikára, hogy kitalálja melyik helyiség helyezkedhet el az ajtó mögött. Sejtése be is igazolódott, mikor belépve egy magas, barna hajú férfit pillantott meg a sütő előtt állva, rózsaszín köténnyel a derekára kötve. Rózsaszín kötény. Rózsaszín.
A fiúnak kellett egy kis idő, amíg feldolgozta a tényt, addigra viszont a férfi is észlelte a jelenlétüket és a gázt elzárva fordult feléjük.
– Miben segíthetek? – vonta föl az egyik finoman ívelt szemöldökét, emlékeztetve Jungkookot a Jungran magazinjainak címlapján látott hírességekre.
– Ő lenne a szakács? – fordult az intézet vezetője felé, akinek ettől csészealj méretűre kerekedtek a szemei.
– Hogy mi? Szakács? Én? – kapkodott levegő után az ismeretlen, arca színben közelített a tűzhelyen hagyott homárhoz.
– Jin hyung az Intézet egyik árnyvadásza – tájékoztatta gyorsan Namjoon, mielőtt Jin tehette volna meg ugyanezt enyhén durva stílusban. Kim Seokjint ismerve maradandó lelki károsodást is okozhat az újoncnak, Namjoonnak pedig nem volt kedve kimagyarázni a Klávé előtt, ki vagy mi készítette ki a Jeon család legfiatalabb tagját.
– Kim Seokjin vagyok. Biztosan hallottál már rólam, ha egyike vagy az idrisi elitnek. Bár a szakadt farmered elnézve te biztos a mondénok között nőttél fel – húzta el a száját Seokjin.
– Hogy én a mondénok között? – kérdezett vissza a fiatalabb hitetlenül. – Még egy magadfajtának is fel kellene ismernie az egyik legősibb árnyvadász család tagját, ha találkozik eggyel.
– Mi az, hogy magamfajtának? – csattant fel Jin, Namjoon pedig elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi erőszakkal kitessékelje a konyhából Jungkookot.
– Mi baja van mindenkinek ebben az intézetben? – morogta a fiatalabb a folyosón trappolva.
– Tudod, ha talán kedvesebben állnál másokhoz, ők is másképp viszonyulnának hozzád – próbálkozott az intézet vezetője, de a fekete hajú fiú nem úgy nézett ki, mint akinek szerepel a szótárában a „kedvesség” szó.
Ezek után egy szó nélkül haladtak tovább. Namjoonnak pozitív előérzete volt a következő helyiséggel kapcsolatban. Egy dolog általában igaz volt a legtöbb árnyvadászra, mégpedig az, hogy szerettek edzeni. Igaz, hogy az intézet többi része nem vehette fel a versenyt Idrisszel, de az edzőterem rengeteg változáson ment keresztül az elmúlt években. A korszerű felszerelés mellett a zuhanyzó is fel lett újítva, így a Jeon fiúnak egy szava sem lehet.
Valóban nem is volt, ahogy a terembe belépve intenzíven méregetni kezdte a pengéket, íjakat és egyéb fegyvereket.
Namjoon már kezdett megnyugodni, hogy az intézet-túra ezen állomása zökkenő mentesen fog lezajlani, mikor az öltözőből eszeveszett ordítás hallatszott amit hangos nevetés követett. Az intézet vezetője egyből felismerte a baj keverőket, akik a következő pillanatban hatalmas robajjal száguldottak ki a fent említett helyiségből. Namjoon érezte a lüktető fejfájás első jeleit, amit a halántéka masszírozásával próbált csillapítani.
Mindeközben Jungkook felvont szemöldökkel nézte, ahogy egy törülközőbe csavart fiú kerget egy másikat, akinek egy ruhakupac volt a hóna alatt. Nem kellett hozzá Nobel-díj, hogy a fiatal árnyvadász összerakja a jelenetet.
– Jung Hoseok! Kim Taehyung! –  csattant fel Namjoon megelégelve a helyzetet. A hangja ezúttal parancsoló volt, nem az a lágy, megnyugtató tónus amit a könyvtárban használt.
Az említettek azonnal megtorpantak és volt annyi önfegyelmük, hogy igyekezzenek megbánónak tűnni. Mondjuk Jungkooknak feltűnt, hogy a ruhát tartó fiú erősen küzd a nevetéssel.
– Mégis mi a fészkes fenét csináltok ti? –  vonta őket kérdőre a vezető.
– Én csak lezuhanyoztam edzés után, de mikor kijöttem a fülkéből valaki elvitte a ruháimat – küldött szúrós pillantást a mellette álló felé.
– Jung Hoseok – sóhajtotta Namjoon megfáradtan. – Nem lehetne, hogy a korodhoz illően viselkedj? Ugyanúgy huszonhárom éves vagy, mint én.
– Inkább vagyok gyerekes, mint koravén – feleselt Hoseok vigyorogva.
– Csak add vissza Taehyungnak a ruháit és ne legyél láb alatt, amíg körbevezetem Jungkookot – kérte a szőke hajú fiú, ezzel felhívva a figyelmet a mellette ácsorgó újoncra.
– Ó, egy új fiú! – csillantak fel Hoseok szemei, majd Taehyung ruháit ledobva (ezzel tiltakozást kiváltva a tulajdonosától) kezet nyújtott a hollófekete hajú árnyvadásznak. – Helló! I’m your hope, Jung Hoseok de hívhatsz J-Hopenak is!
– Úgy nézek ki, mint akinek reményre van szüksége? – vonta föl a szemöldökét a fiatalabb, Hoseok mosolyának a helyét pedig durcás ajak biggyesztés vette át. Taehyung persze kárörvendően kuncogott, mielőtt egy intés után eltűnt az öltözőben, hogy végre felvehesse a ruháit.
– Elnézést az előbbiért. Általában nem ilyenek – vakarta a tarkóját Namjoon zavartan.
– Valahogy ezt nehezemre esik elhinni – húzta el a száját a fekete hajú.
Az intézet vezetője nem tudott előállni semmiféle frappáns válasszal, úgyhogy inkább a tettek mezejére lépett és folytatta a fiatal fiú körbevezetését, mintha az előző kis jelenet meg sem történt volna.
Az emeletre kétféleképp is fel lehetett jutni; egy szűk csigalépcsőn és egy rozoga lifttel. Jungkooknak egyik megoldás sem volt az ínyére, de azért követte az idősebbet a liftbe. Amint Namjoon elhúzta a rácsos ajtót és megnyomta az egyes gombot a masina életre kelt és döcögve megindult felfelé. A fiatalabb árnyvadászt, habár nem volt klausztrofóbiás, zavarta az apró hely, nem beszélve a rázós útról. Az pedig csak hab volt a tortán, amikor a felvonó két emelet között rándult egyet, majd pedig megállt.
Jungkookot kiverte a hideg veríték, zsebében az irónja után kutakodott, hogy kimentse magukat, Namjoon azonban továbbra is nyugodtan dőlt a lift falának és karba tett kézzel meredt a semmibe.
– Mi lenne, ha nem csak állnál ott, hanem segítenél kijutni? – kérdezte Jungkook enyhe hisztériával a hangjában.
– Erre semmi szükség – felelte az idősebb, a következő pillanatban pedig a felvonó valóban folytatta az útját az első emelet felé.
A fiatal árnyvadász szégyentől vörös fülekkel lépett ki a folyosóra, kerülve Namjoon tekintetét. A vezető apró mosollyal konstatálta, hogy az előbbi történések megtörték kissé a fiú toronymagas büszkeségét, így volt rá esély, hogy békében be tudja fejezni ezt a rövid túrát és visszamehet a könyvtárba.
– Ezen az emeleten végig hálószobák vannak – intett Namjoon az előttük elhelyezkedő hosszú folyosó felé, aminek mindkét oldalát ajtók határolták és néhány kisebb ablak, ami beengedett némi fényt az amúgy árnyas térbe. – A te szobád a folyosó legvégén van, közvetlen a zuhanyzó mellett.
– Zuhanyzó? Akarod mondani közös zuhanyzó? – pislogott a fiatalabb riadtan.
– Minden szobában van egy csap, de a mosdó közös – bólintott az idősebb megerősítésként.
– Ez biztos csak valami vicc – rázta a fejét a fekete hajú árnyvadász.
– Jobb, ha hozzászoksz. Mától ebben az intézetben laksz, szóval minél előbb beilleszkedsz, annál könnyebb lesz mindenkinek – vont vállat az intézet vezetője, majd megindult előre.
A folyosón haladva egy nyitott ajtóba botlottak, a szobába pillantva pedig egy fekete hajú fiú ült nekik háttal és vadul nyomkodott valamit a billentyűzeten.
– Yoongi, megjött az új árnyvadász – szót oda az alaknak Namjoon, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről, csupán az egyik kezét emelte fel egy gyors intésre.
– Az itteniek mind vagy hiperaktívak vagy kockák? – grimaszolt Jungkook ellenszenvesen.
– Biztos most is valamelyik küldetésünknek néz utána. Általában ő látja el az informátori szerepet – magyarázta Namjoon.
– Innen inkább úgy tűnik, hogy Overwatchot játszik – jegyezte meg Jungkook, az idősebb árnyvadász pedig legszívesebben elsírta volna magát, hogy a csapatának egyik tagja sem képes jó színben feltüntetni magát az újonc előtt.
– Biztos csak rosszul látod – terelte tovább gyorsan, hogy minél előbb megszabadulhasson a fiútól és visszatérhessen a könyveihez.
Jungkook nem számított sokra, már ami a szobáját illette, de a helyiségnek még így is sikerült alulmúlni a képzeletét.
Kezdjük ott, hogy az egész helyiség negyed akkora volt, mint a szobája Idrisben, a falakról festetlen szürke téglák néztek vissza rá, a bútorzat pedig ütött-kopott volt. A szoba közepén terpeszkedő baldachinos ágy tetején olyan vastag rétegben gyűlt fel a por, hogy az már úgy nézett ki, mintha az anyag része lenne, a mellette lévő éjjeliszekrényen ülő lámpa buráján hosszú repedés futott végig, ahogy az ablaküvegen is. Jungkook sosem tapasztalt még honvágyat, de gyanította, hogy a leírhatatlan vágyódás az otthonába pontosan az lehet.
Az elmúlt óra után az se érdekelte, hogy Jungran folyton kopogás nélkül nyitott be a szobájába, hogy idegesítse valamelyik új hobbijával, sőt még a bátyja önelégült arcát is hajlandó lett volna nézni, ahogy arról kérkedik a vacsoraasztalnál, hogy hányadik roppant bonyolult küldetésén van túl.
– A vacsora csak egy óra múlva lesz, addig van időd kipakolni – mondta Namjoon az ajtóban állva.
– Nem vagyok éhes. Szerintem lefekszem – felelte a fiú.
– Hát rendben. De ha szükséged van rám, a szobám az első ajtó a lift mellett balra – mosolygott az idősebb, mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött.
Jungkook szemét ismét csípni kezdték azok a bizonyos könnyek, de a fiú agresszíven dörzsölni kezdte a szemeit, mielőtt akár egy csepp is legördülhetett volna az arcán. Zsebében a telefonja után kutakodott, de legszívesebben a falhoz vágta volna a készüléket, amikor az nem talált térerőt.
– Nem hiszem el, hogy még létezik olyan hely ezen a Földön a huszonegyedik században, ahol nincs térerő! – dühöngött, miközben a telefonját felfelé tartva járkált a szobában.
Hamarosan rámosolygott a szerencse, mikor az egyik sarokban sikerült fognia egy gyenge jelet. Hezitálás nélkül tárcsázta Jungran számát, aki a második csörgésre felvette.
– Na mi újság Szöulban? – szólt bele a testvére csilingelő hangon.
– Ez a világ legszörnyűbb helye! – felelte hezitálás nélkül.
– Jaj Kookie, ne legyél ennyire drámai! Biztos nem lehet olyan rossz!
– Közös a zuhanyzó – közölte a fiatalabb, a vonal túlsó végéről pedig ijedt levegővétel hallatszott.
– Tuti nem olyan vészes – próbálkozott Jungran, de a hangja már koránt sem volt olyan magabiztos, mint pillanatokkal ezelőtt.
– Volt szerencsém találkozni pár emberrel akikkel osztoznom kell és hidd el, tényleg borzalmas lesz. Ezek itt komolyan nem normálisak!
– Akkor tökéletesen kijöttök majd, mert te sem vagy éppen százas – kuncogott a lány.
– Ez nem vicces! Ebben a hülye szobában még rendes térerő sincs! – panaszkodott Jungkook.
– Ne viselkedj már úgy, mint egy hisztis kislány! Fogd fel úgy, hogy ez is egy küldetés, amit ha jól teljesítesz, a Klávé visszafogad a kegyeibe!
– De mégis hogy kéne jól teljesítenem? – sóhajtotta a fiú meggyötörten.
– Azt már neked kell kitalálnod Jungkook-ah. Sok sikert! – búcsúzott Jungran.
– Én… Ran, várj…! – beszélt tovább Jungkook, de addigra a hívás megszakadt.
A fiú tehetetlen dühvel hajította a készüléket az ágyára, majd ő is utána vetődött, hátha a matracon fekve sikerül lenyugodnia. Azonban épp az ellenkezője történt, mikor az ágy rugói több ponton a gerincébe fúródtak. Jungkook fájdalmasan felmorrant, mégsem próbált kényelmesebb pozíciót keresni. Volt egy olyan érzése, hogy amúgy is hiábavaló lenne.
– Utálom ezt a helyet – mormolta lehunyt szemmel.
Aznap este álmában az idrisi ház udvarán játszott Jungrannal, mint akkor régen, mikor még meg sem kapták az első rúnáikat és az életük nem folyton a küldetések és a felelősségek körül forgott. Jungkook mosolyogva nézte, ahogy Jungran kacagva leng előre-hátra a hintán, de a következő pillanatban az ég elsötétedett és egy hirtelen megjelenő portál magába szippantotta a házat és a testvérét is, mielőtt semmivé foszlott volna. Jungkook egyedül maradt egy szürke, kietlen tájon, kiáltásait elnyelte az üres tér.
Ébredés után a fiú párnája nedves volt a könnyektől, de ő úgy tett, mintha mi sem történt volna.