Ahogy megérezte a nedves párnahuzatot, amint az arcához ért Jungkook előtt lassan kezdett kitisztulni a kép, de azt kívánta, bárcsak újra minden homályos lenne számára. Óvatosan felült ágyában, és megtámasztotta magát kézfején, ám ez alatt a pár mozdulat alatt olyan hangos nyikorgás ütötte meg fülét, hogy a szíve majd' kiugrott a helyéről ijedtében. Ha eddig azt is hitte, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, ezúttal rá kellett jönnie, hogy nagyon is tévedett.
Ugyanabban a dohos, poros szobában találta magát, mint ahol álomra hajtotta fejét. Tegnap még azt remélte, talán a nappali fényben máshogy fogja látni a helyiséget, de tévedett. Minden pontosan olyan szürke és élettelen volt, mint tegnap. Óvatosan lemászott ágyáról, továbbra is nyikorgó hangokat keltve ezzel, és a fakó, kék függönyhöz lépett. Nyelt egyet, és beletúrt hollófekete hajába, mielőtt összeszedte volna bátorságát. A portál egyenesen az épület bejárata előtt nyílt meg, így esélye sem volt felmérni magának a várost, ahol ezentúl bizonytalan ideig fogja élni mindennapjait.
Idris után ez a hely ugyanolyan csalódás volt, mint maga az Intézet. Idrisben minden olyan varázslatos és fényes volt, ám ez a város még csak a gyenge utánzatának sem volt mondható szeretett otthonának. Ráadásul az eső is esett, s az emberek valamilyen különös tárgyat tartva fejük felett sétáltak az utcákon. Jungkook a szemeit forgatva húzta vissza a függönyt, amivel egy kis porfelhőt keltett, s köhögni kezdett, amit gyomra korgásának moraja zavart meg. Hát persze, hiszen legutoljára Idrisben ebédelt a távozása előtt, s mivel érkezése után azonnal álomba merült, így nem csatlakozott a vacsorához.
Miután kipakolta ruháit a hatalmas, szintén nyikorgó szekrénybe, és átöltözött az ajtóhoz lépett, hogy elhagyja új szobáját. Minden lelkierejét összeszedve tette rá kezét a rozsdás kilincsre, s amikor kinyitotta az ajtót, hátra kellett hőkölnie a meglepettségtől. Nem ijedtségről volt szó, ugyan, hiszen ő volt Jeon Jungkook. (De igen, ijedtség volt...)
- Szép jó reggelt! Emlékszel rám? Tegnap találkoztunk, amikor Namjoon körbevezetett téged. Tudom, tudom, most talán így teljesen felöltözve fel sem ismersz, de én vagyok ám...
Jungkook hunyorogni kezdett, hátha elő tudja hívni emlékeiből a fiú arcát.
- Még mindig nincs szükséged reményre, hm? - fonta össze karjait mellkasa előtt, mire ajkait egy fáradt sóhaj hagyta el.
- Mit akarsz?
- Azt a feladatot kaptam, hogy kísérjelek reggelizni - karolt bele a fiúba, és elindult vele a folyosón.
Egy ablak sem volt a hosszú folyosón, hiszen csakis ajtókat látott, amik a hálószobákat rejtették. A festmények látványától továbbra is kirázta a hideg a fiatal fiút, s abban reménykedett, a mellette álló illető ebből semmit sem vett észre.
- Mi a fenét csinálsz? - eresztett gyökeret a karcos parkettán, mikor Hoseok elhúzta a rácsokat a lift bejáratánál.
- Öhm... - gondolkozott el válaszán, mert azt hitte, ez talán valami beugratós kérdés akar lenni. - Lemegyek a földszintre? De a tekintetedet látva most eléggé elbizonytalanodtam.
Ez a srác túl sokat beszélt, Jungkooknak pedig hasogatott a háta a kényelmetlen ágy miatt. Kutakodni kezdett emlékei között, de ekkor rájött, hogy a másik lehetőség az ijesztően kanyarodó csigalépcső volt, s inkább besétált a liftbe, amit Hoseok egy elégedett mosollyal kommentált, majd behúzta a rácsot, és megnyomott egy kifakult gombot.
Ahogy elindult a lift újra rándult egyet, akárcsak előző nap, s Jungkook a háta mögött kapaszkodott bele a korlátba, hogy a teljesen nyugodt Hoseok ebből semmit se lásson; valójában olyan görcsösen szorította a korlátot, hogy ujjai lassan kezdtek elfehéredni.
- Gyere már - fogta meg Jungkook karját, és kirángatta a liftből -, éhen halok, és a többiek eleszik előlünk a reggelit. Higgy nekem, volt már rá példa - állt meg egy ajtó előtt, majd kinyitotta, és lovagiasan, meghajlással engedte előre az új lakót.
A helyiség sokkal hosszabb volt, mint szélesebb. A falakon különböző méretű festmények lógtak; mindegyik keretezett kép között egy-egy gyertyatartó volt elhelyezve, amik valóban égtek, s nem is modernizált, elektromos változatuk nyújtott fényt a szobában. Hosszúkás, rácsos ablakok is voltak bordó függönyökkel, de a kinti időjárás miatt csupán félhomály lenghette volna körbe az étkezőt.
- Most, hogy mindenki itt van, úgy gondolom, hozzá láthatnánk a reggelihez - közölte egy ismerős hang a hosszú asztal másik végéről.
Kim Namjoon egy kedves mosollyal biccentett a fiúnak, majd ránézett Hoseokra, aki kihúzott egy közelben lévő széket, ami előtt ott volt a teríték is. Egy tál, benne valami Jungkook számára felismerhetetlen, gőzölgő étel, kanál, szalvéta és egy bögre.
- Mit kérsz inni? Van tej, jázmin tea, narancslé és kakaó.
A felsorolás túlságosan közelről érkezett, hogy Namjoon legyen az, ezért Jungkook félve pillantott jobb oldalára, miután leült a párnázott karosszékbe. Azonnal felismerte a fiú arcát; ő volt az, akivel az edzőteremben találkozott. Hoseok az ő ruhájával próbált megszökni, de a körbevezetés csőbe húzta számításait.
- Én a kakaót ajánlom - mondta el saját véleményét a barna hajú fiú, s olyan kedvesen mosolygott Jungkookra, hogy az szinte látta körülötte a rózsaszín felhőket, a szivárványt és az unikornisokat. - Az a legfinomabb.
- Akkor azt' szem, narancslét kérek. - Arra számított, hogy ezzel sikerül letörnie a fiú lelkesedését, s egy pillanatra felcsillant előtte a győzelem fénye, amikor Taehyung egy csalódott "oh" hangot hallatott, de aztán újra széles mosoly került arcára.
- Rendben! Hyung - fordult a másik oldalára.
Jungkook kicsit előrébb hajolt, hogy megnézhesse, kihez beszél a másik. Az arca egyáltalán nem volt ismerős, de mintha már látta volna ezt a bő, fekete kapucnis pulóvert a házban. Ő lehetett a fiú, aki a szobájában számítógépezett; Yoongi. Namjoon legalábbis így szólította őt előző nap, amikor beszélt róla.
- Ideadnád a narancslevet? Kösz - vette el tőle az átlátszó kancsót, amiben a narancssárga ital volt, s Taehyung készségesen teletöltötte Jungkook bögréjét. - És jó étvágyat a zabkásádhoz.
Már megint ez a mosoly. Jungkook nem is tudta, melyik volt a jobb. A szobájában lenni egyedül, ahol az ágya bármelyik pillanatban élve felfalhatta őt, vagy ennek a fiúnak a fogkrém reklámhoz hasonló mosolyát nézni. Igen, ezen valóban el kellett gondolkoznia.
Anélkül vette kézbe a kanalat, hogy észrevette volna - nyilván éhsége átvette az irányítást, de amikor belemártotta az evőeszközt a tányérba Jungkook elfintorodott a gyanús állagú, forró étel láttán, amit Taehyung az imént zabkásának nevezett.
- Talán valami nem tetszik?
Ez a hang már koránt sem volt olyan kedves, mint az eddigiek. Jungkook felpillantott a különös állagú ételről, és a hang irányába kapta fejét. Az asztal másik oldalán Hoseok mellett ült az idősebb fiú, akit - ha Jungkook jól emlékezett - Jinnek hívtak. Ám ahogy meglátta a fiú halvány rózsaszín, hosszú ujjú pólóját máris rájött, hogy igen! Ő volt az, aki a rózsaszín, fodros kötényben főzőcskézett, amikor megérkezett az Intézetbe.
- Ezt... ezt nevezitek reggelinek? - nézett körbe Jungkook, bár ahogy látta rajta kívül senkinek sem volt kifogása a zabkása ellen.
Az idős férfi, aki az asztalfőn ült, egy újságot bújt, s közben lelkesen kanalazta szájába a zabkását, olykor-olykor firkantva valamit a papírra, így nyilván semmit sem vett észre abból, ami körülötte folyt. Vele ellentétben a többiek nagyon is odafigyeltek az eseményekre, s Namjoon félve pillantott a vele majdnem szemben ülő fiúra, aki valószínűleg éppen egy kanál vízben fojtotta meg gondolataiban az újoncot.
- Kérsz rá egy kis mézet? Minél édesebb, annál jobb. Bízz bennem - mutatta fel a mézes üveget Taehyung, mintha egy új terméket reklámozna. - De tényleg, nem hiszel nekem? - csavarta le a tetejét, és Jungkook engedélye nélkül csorgatott az aranyló színű, ragacsos mézből egy keveset a zabkására. - Gyerünk - emelte fel a kanalat, ami a tányérban maradt, és a fiú szája elé tolta. - Kóstold meg. Oké, akkor megkóstolom először én - vont vállat, de a másik erősen megragadta csuklóját.
- És szerinted én utána a nyálas kanaladdal fogok enni? Ki van zárva - morgott továbbra is. - Add ide - vette el tőle a kanalat, és mérgesen a szájába nyomta.
Taehyung elégedetten nézett körbe az asztalnál. Hoseok éppen azzal volt elfoglalva, hogy Jint legyezze egy szalvétával, hátha lenyugszik, Kim Hojun továbbra is el volt mélyedve újságjában, Yoongi végre visszatérhetett reggelijéhez, Namjoon pedig felemelte hüvelykujját, amikor tekintetük találkozott.
Ha Jeon Jungkook azt gondolta, az első napja és a reggeli lesz a legszörnyűbb dolog, ami történhet vele a Szöuli Intézetben, akkor hamar rá kellett jönnie, hogy bizony tévedett. Miután nagy nehezen lenyomta torkán a továbbra is borzalmas zabkását, elindult megkeresni a közös, ismétlem, közös fürdőszobát.
Elvett egy törülközőt a polcról, ami bármelyik pillanatban a földön végezhette, majd miután senkit sem látott a helyiségben, elkezdett megszabadulni ruháitól. Talán az egyetlen jó dolog az Intézetben a meleg víz volt, aminek létezésében mindeddig a pillanatig Jungkook nagyon is kételkedett. Amikor azonban le akarta venni a zuhanyrózsát tartójáról a felső része a kezében maradt, amit csak egy szemforgatással kommentált. Túlságosan elhamarkodottan ítélte meg a dolgokat, és most alaposan pórul járt.
Az elkövetkezendő napokban arra is rá kellett jönnie, hogy ha magánéletet szeretne élni, akkor arra egyedül saját szobájában van lehetősége, amiben még mindig nem barátkozott meg ágyával, így a belső ablakpárkányon töltötte ideje nagy részét, és telefonja képernyőjét figyelte. A képernyőt, amin egy kép volt látható testvérével. Talán nem volt a legjobb a kapcsolatuk, amíg Idrisben élt, de hát melyik testvéri kapcsolat tökéletes? Egyik sem! Most viszont úgy érezte, mindennél nagyobb szüksége van a lányra, még akkor is, ha alaposan lehordja vagy kritizálja. Ő volt az egyetlen, aki az otthonára emlékeztette.
Hirtelen ötlettől vezérelve megkereste Jungran nevét, és megnyomta a zöld gombot. A készülék azonban újra jelezte neki, hogy nincs térerő. Visszatért a szoba sarkába, ahol emlékei szerint megtalálta a térerőt, de ezúttal akármennyire nyújtózkodott, sehogyan sem sikerült elérnie a bizonyos pontot. A fogaskerekek dolgozni kezdtek fejében, és minden mozdítható dolgot a szobában a sarokba hordott. Egy idő után büszkén szemlélte munkáját; az utazóláda a bőröndön, s azon egy szék, ami már eleve a szobában volt, amikor megérkezett.
- Na, lássuk - motyogta, és újra megpróbálkozott a hívással, miközben felmászott az ingadozó műremekre.
Figyelte, ahogy a kis csíkok egyre többen lesznek a képernyőn, s amikor végre meghallotta Jungran hangját boldog, diadalittas kiáltást hallatott örömében, ám a következő pillanatban a szék megbillent, Jungkook pedig hatalmas puffanással a parkettán kötött ki.
Sajátjával ellentétben itt nem baldachinos ágy volt, csupán egy egyszerű franciaágy, szürke és fekete ágyneművel. Más nem is igazán volt a fiú szobájában; az egyedüli pont, ahol némi életet látott az íróasztal volt, amin több monitor is el volt helyezve. A fiú világos, hosszú ujjai olyan gyorsan táncoltak a billentyűzeten, hogy Jungkook nem is tudta követni, s véleménye szerint Yoongi nem is vette észre, hogy bejöttek, mivel fején egy hatalmas fekete fülhallgató volt.
- Oh, ott jó lesz! Nem, várj, egy kicsit jobbra, igen! Ott jó...
Taehyung igyekezett követni a fiatal férfi utasításait, miközben a hátát masszírozta. Minho három napja folyamatosan az irodában volt, és pár órája ért haza. Természetes, hogy semmi másra nem volt szüksége, mint pihenésre és egy alapos masszázsra, miközben barátja ölében fekhet a kanapén.
- Ah, ezzel életet mentettél, Tae - fordult a hátára Minho egy mély sóhajt hallatva.
Hiába ismerték egymást több mint egy éve és alkottak egy párt, Taehyungot még mindig jóleső borzongás járta át, amikor a férfi hatalmas, barna szemeibe nézett. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki megkérdezte volna tőle, mi a kedvenc hangja a világon, gondolkodás nélkül azt mondta volna, hogy Choi Minho nevetése.
- És most hadd halljam - halkította le a televíziót, amiben egy krimisorozat ment, majd felült Taehyung ölébe, átkarolva a fiatalabb nyakát -, miért látogattál meg ilyen későn?
- Miért? Zavarok? - Taehyungnak lelkiismeret furdalása lett.
Már hosszú hónapok óta nem csupán az információ cseréről szólt a kapcsolatuk. Ez már sokkal több volt, s ezt mind a ketten tudták. Kedvelték egymást, s amikor végre találkozhattak, nem bírtak betelni a másikkal. Taehyung ilyenkor érezte magát a legboldogabbnak. Természetesen szerette a családját és az Intézetben lévő barátait is, de Minho valahogy más volt. Ő volt az egyetlen az életében, aki nem kötődött az árnyvilághoz, s ettől volt különleges.
- Te? Soha - érintette össze orrukat, ezzel megnevettetve a fiatalabbat.
Minho először egy óvatos csókot adott Taehyung ajkaira, s amikor a fiú követte őt, miután elhúzódott, mindkettejük arcára egy mosoly került. Taehyung ujjai a férfi fehér pólója alá nyúltak, érezve így forró bőrét, miközben Minho átcsúsztatta nyelvét szájába.
- Öhm... Minho...
- Igen?
- Kérdezhetek valamit?
Tudta, hogy előbb vagy utóbb felhangzik majd ez a kérdés, de Minho csupán elmosolyodott és határozottan bólintott, ezzel bátorítva a fiatalabbat, hogy újra megszólaljon.
- Kaptatok ma bejelentést egy... súlyos kutya támadásról?
- Kutya? - Úgy tűnt, Minho pontosan tudta, mire gondol a fiú, ezért felvonta egyik szemöldökét, s úgy kérdezett vissza.
- Oké - adta fel Taehyung, hiszen barátja mindenről tudott. - Vérfarkas támadás. Legalábbis Namjoon ezt mondja, de nem tudta alaposan megvizsgálni a testet, mert a mondén rendőrség megérkezett.
- Ma fejeztem be egy ügyet, szóval engem nem hívtak ki a helyszínre.
- Az egyik barátod elég sokat tud a holttestekről, nem? - emlékezett a lányra Taehyung.
Minho bólogatott, egy pillanatra sem véve le tekintetét Taehyung csokoládébarna szemeiről.
- Nem tudnál tőle többet megtudni a sérülésekről?
- Most, hogy mondod... ha jól emlékszem, Zoe mentora vezeti a nyomozást az ügyben. Holnapra már biztosan találnak valamit.
- Komolyan? És... esetleg, nem lenne gond, ha...
- Tae - fogta két keze közé finom tapintású arcát, és elmosolyodott -, holnap első dolgom lesz, hogy beszélek Zoéval, oké?
- Kösz. Majd meghálálom - vörösödött el azonnal, ahogy gondolatai elkalandoztak.
- Mi lenne, ha itt maradnál éjszakára? Főznék neked valamit, és megnézhetnénk egy filmet.
Taehyung imádta, amikor Minho főzött neki, de mivel ők éppen egy ügyön dolgoztak, így jobbnak látta, ha ma éjszaka hazamegy és tájékoztatja Namjoont a fejleményekről.
- Sajnálom, de haza kell mennem. Nem baj?
- Akkor majd legközelebb - villantott egy újabb mosolyt Minho, de nem elég gyorsan, hogy Taehyung ne tudja észrevenni a csalódottságot, ami átsuhant arcán.
Barátja, mióta a gimnázium elvégeztével elköltözött otthonról mindig is egyedül élt, s minden idejét a tanulásnak és most már a munkának szentelte. Ez természetesen azonnal megváltozott, ahogy találkozott Taehyunggal, de mivel a fiú az Intézetben lakott, így továbbra is egyedül kellett töltenie a legtöbb éjszakát. Többször is elmondta már Taehyungnak, hogy akkor a legboldogabb, amikor együtt ébredhetnek fel reggel, s bár a fiúnak is ez volt jelenleg minden vágya, még sem tehette meg.
- Nekem is hiányzol.
Minho nem mondta ki, Taehyung mégis megtette, ezzel elérve, hogy az idősebb ránézzen, s ne a fiú pólójának szegélyével játsszon.
Igazság szerint Minho több hete dolgozott már az ügyön, amit végre le tudtak zárni, s ebben az időben alig tudtak találkozni. Csakis akkor, ha Taehyungnak sürgős segítségre volt szüksége az árnyvadászok miatt.
- De talán egy filmre maradhatok.
- Az egyik kollégám ajánlotta ezt a filmet. Komolyan mondom - termett Minho a televízió előtt, ami a kanapéval szemben volt, s egy alacsony szekrény tetejére volt helyezve, amiben filmeket és cd-ket tárolt -, ez a film brutálisan jó. Bár... - húzta el száját, miután behelyezte a lemezt a lejátszóba. - Lehet, hogy neked nem fog tetszeni.
- Miért?
- Tae, nálad édesebb embert nem ismerek, és jól tudjuk, hogy végig sírtad a Titanicot.
- Azon te is sírtál, ne akard letagadni - emlékeztette a férfit, miközben magához ölelt egy díszpárnát.
- Oké, beismerem - indította el a filmet, és lekapcsolta a világítást a nappaliban, ami egyben az előszoba is volt a kis lakásban. - És, ha akarod, hazakísérlek a film után, hogy ne félj a sötétben - feküdt le a kanapéra. Fejét a karfára hajtotta, lábait pedig Taehyung ölébe helyezte.
- Minho, árnyvadász vagyok.
- Egy érzékeny árnyvadász. Láttam, hogyan néztél arra a kóbor kutyára a múltkor.
- De hideg volt, és szegénynek nem volt otthona. Sajnáltam őt - biggyesztette le ajkait, ahogy visszagondolt az esetre.
Egy pillantást vetett a képernyőre, majd a film tokjára, ami a szekrényen volt, s tökéletes látásának köszönhetően azonnal el tudta olvasni a címét: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya.
- Milyen kollégáid vannak neked? - grimaszolt egyet a cím elolvasása után.
- Hát nem olyanok, akik Aliz csodaországban-t vagy Pán Pétert néznek - ült fel, de csak azért, hogy átkarolja Taehyungot, és magával húzza.
A fiú kihúzta lábait Minho alól, és ráfeküdt testére, mellkasára hajtva fejét, hogy láthassa a televíziót. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett Minho máris simogatni kezdte hátát, amitől Taehyung ellazult, és akaratlanul is egy mosoly került arcára.
- Azok klasszikusok.
- Hát persze.
Ugyanabban a dohos, poros szobában találta magát, mint ahol álomra hajtotta fejét. Tegnap még azt remélte, talán a nappali fényben máshogy fogja látni a helyiséget, de tévedett. Minden pontosan olyan szürke és élettelen volt, mint tegnap. Óvatosan lemászott ágyáról, továbbra is nyikorgó hangokat keltve ezzel, és a fakó, kék függönyhöz lépett. Nyelt egyet, és beletúrt hollófekete hajába, mielőtt összeszedte volna bátorságát. A portál egyenesen az épület bejárata előtt nyílt meg, így esélye sem volt felmérni magának a várost, ahol ezentúl bizonytalan ideig fogja élni mindennapjait.
Idris után ez a hely ugyanolyan csalódás volt, mint maga az Intézet. Idrisben minden olyan varázslatos és fényes volt, ám ez a város még csak a gyenge utánzatának sem volt mondható szeretett otthonának. Ráadásul az eső is esett, s az emberek valamilyen különös tárgyat tartva fejük felett sétáltak az utcákon. Jungkook a szemeit forgatva húzta vissza a függönyt, amivel egy kis porfelhőt keltett, s köhögni kezdett, amit gyomra korgásának moraja zavart meg. Hát persze, hiszen legutoljára Idrisben ebédelt a távozása előtt, s mivel érkezése után azonnal álomba merült, így nem csatlakozott a vacsorához.
Miután kipakolta ruháit a hatalmas, szintén nyikorgó szekrénybe, és átöltözött az ajtóhoz lépett, hogy elhagyja új szobáját. Minden lelkierejét összeszedve tette rá kezét a rozsdás kilincsre, s amikor kinyitotta az ajtót, hátra kellett hőkölnie a meglepettségtől. Nem ijedtségről volt szó, ugyan, hiszen ő volt Jeon Jungkook. (De igen, ijedtség volt...)
- Szép jó reggelt! Emlékszel rám? Tegnap találkoztunk, amikor Namjoon körbevezetett téged. Tudom, tudom, most talán így teljesen felöltözve fel sem ismersz, de én vagyok ám...
Jungkook hunyorogni kezdett, hátha elő tudja hívni emlékeiből a fiú arcát.
- Még mindig nincs szükséged reményre, hm? - fonta össze karjait mellkasa előtt, mire ajkait egy fáradt sóhaj hagyta el.
- Mit akarsz?
- Azt a feladatot kaptam, hogy kísérjelek reggelizni - karolt bele a fiúba, és elindult vele a folyosón.
Egy ablak sem volt a hosszú folyosón, hiszen csakis ajtókat látott, amik a hálószobákat rejtették. A festmények látványától továbbra is kirázta a hideg a fiatal fiút, s abban reménykedett, a mellette álló illető ebből semmit sem vett észre.
- Mi a fenét csinálsz? - eresztett gyökeret a karcos parkettán, mikor Hoseok elhúzta a rácsokat a lift bejáratánál.
- Öhm... - gondolkozott el válaszán, mert azt hitte, ez talán valami beugratós kérdés akar lenni. - Lemegyek a földszintre? De a tekintetedet látva most eléggé elbizonytalanodtam.
Ez a srác túl sokat beszélt, Jungkooknak pedig hasogatott a háta a kényelmetlen ágy miatt. Kutakodni kezdett emlékei között, de ekkor rájött, hogy a másik lehetőség az ijesztően kanyarodó csigalépcső volt, s inkább besétált a liftbe, amit Hoseok egy elégedett mosollyal kommentált, majd behúzta a rácsot, és megnyomott egy kifakult gombot.
Ahogy elindult a lift újra rándult egyet, akárcsak előző nap, s Jungkook a háta mögött kapaszkodott bele a korlátba, hogy a teljesen nyugodt Hoseok ebből semmit se lásson; valójában olyan görcsösen szorította a korlátot, hogy ujjai lassan kezdtek elfehéredni.
- Gyere már - fogta meg Jungkook karját, és kirángatta a liftből -, éhen halok, és a többiek eleszik előlünk a reggelit. Higgy nekem, volt már rá példa - állt meg egy ajtó előtt, majd kinyitotta, és lovagiasan, meghajlással engedte előre az új lakót.
A helyiség sokkal hosszabb volt, mint szélesebb. A falakon különböző méretű festmények lógtak; mindegyik keretezett kép között egy-egy gyertyatartó volt elhelyezve, amik valóban égtek, s nem is modernizált, elektromos változatuk nyújtott fényt a szobában. Hosszúkás, rácsos ablakok is voltak bordó függönyökkel, de a kinti időjárás miatt csupán félhomály lenghette volna körbe az étkezőt.
- Most, hogy mindenki itt van, úgy gondolom, hozzá láthatnánk a reggelihez - közölte egy ismerős hang a hosszú asztal másik végéről.
Kim Namjoon egy kedves mosollyal biccentett a fiúnak, majd ránézett Hoseokra, aki kihúzott egy közelben lévő széket, ami előtt ott volt a teríték is. Egy tál, benne valami Jungkook számára felismerhetetlen, gőzölgő étel, kanál, szalvéta és egy bögre.
- Mit kérsz inni? Van tej, jázmin tea, narancslé és kakaó.
A felsorolás túlságosan közelről érkezett, hogy Namjoon legyen az, ezért Jungkook félve pillantott jobb oldalára, miután leült a párnázott karosszékbe. Azonnal felismerte a fiú arcát; ő volt az, akivel az edzőteremben találkozott. Hoseok az ő ruhájával próbált megszökni, de a körbevezetés csőbe húzta számításait.
- Én a kakaót ajánlom - mondta el saját véleményét a barna hajú fiú, s olyan kedvesen mosolygott Jungkookra, hogy az szinte látta körülötte a rózsaszín felhőket, a szivárványt és az unikornisokat. - Az a legfinomabb.
- Akkor azt' szem, narancslét kérek. - Arra számított, hogy ezzel sikerül letörnie a fiú lelkesedését, s egy pillanatra felcsillant előtte a győzelem fénye, amikor Taehyung egy csalódott "oh" hangot hallatott, de aztán újra széles mosoly került arcára.
- Rendben! Hyung - fordult a másik oldalára.
Jungkook kicsit előrébb hajolt, hogy megnézhesse, kihez beszél a másik. Az arca egyáltalán nem volt ismerős, de mintha már látta volna ezt a bő, fekete kapucnis pulóvert a házban. Ő lehetett a fiú, aki a szobájában számítógépezett; Yoongi. Namjoon legalábbis így szólította őt előző nap, amikor beszélt róla.
- Ideadnád a narancslevet? Kösz - vette el tőle az átlátszó kancsót, amiben a narancssárga ital volt, s Taehyung készségesen teletöltötte Jungkook bögréjét. - És jó étvágyat a zabkásádhoz.
Már megint ez a mosoly. Jungkook nem is tudta, melyik volt a jobb. A szobájában lenni egyedül, ahol az ágya bármelyik pillanatban élve felfalhatta őt, vagy ennek a fiúnak a fogkrém reklámhoz hasonló mosolyát nézni. Igen, ezen valóban el kellett gondolkoznia.
Anélkül vette kézbe a kanalat, hogy észrevette volna - nyilván éhsége átvette az irányítást, de amikor belemártotta az evőeszközt a tányérba Jungkook elfintorodott a gyanús állagú, forró étel láttán, amit Taehyung az imént zabkásának nevezett.
- Talán valami nem tetszik?
Ez a hang már koránt sem volt olyan kedves, mint az eddigiek. Jungkook felpillantott a különös állagú ételről, és a hang irányába kapta fejét. Az asztal másik oldalán Hoseok mellett ült az idősebb fiú, akit - ha Jungkook jól emlékezett - Jinnek hívtak. Ám ahogy meglátta a fiú halvány rózsaszín, hosszú ujjú pólóját máris rájött, hogy igen! Ő volt az, aki a rózsaszín, fodros kötényben főzőcskézett, amikor megérkezett az Intézetbe.
- Ezt... ezt nevezitek reggelinek? - nézett körbe Jungkook, bár ahogy látta rajta kívül senkinek sem volt kifogása a zabkása ellen.
Az idős férfi, aki az asztalfőn ült, egy újságot bújt, s közben lelkesen kanalazta szájába a zabkását, olykor-olykor firkantva valamit a papírra, így nyilván semmit sem vett észre abból, ami körülötte folyt. Vele ellentétben a többiek nagyon is odafigyeltek az eseményekre, s Namjoon félve pillantott a vele majdnem szemben ülő fiúra, aki valószínűleg éppen egy kanál vízben fojtotta meg gondolataiban az újoncot.
- Kérsz rá egy kis mézet? Minél édesebb, annál jobb. Bízz bennem - mutatta fel a mézes üveget Taehyung, mintha egy új terméket reklámozna. - De tényleg, nem hiszel nekem? - csavarta le a tetejét, és Jungkook engedélye nélkül csorgatott az aranyló színű, ragacsos mézből egy keveset a zabkására. - Gyerünk - emelte fel a kanalat, ami a tányérban maradt, és a fiú szája elé tolta. - Kóstold meg. Oké, akkor megkóstolom először én - vont vállat, de a másik erősen megragadta csuklóját.
- És szerinted én utána a nyálas kanaladdal fogok enni? Ki van zárva - morgott továbbra is. - Add ide - vette el tőle a kanalat, és mérgesen a szájába nyomta.
Taehyung elégedetten nézett körbe az asztalnál. Hoseok éppen azzal volt elfoglalva, hogy Jint legyezze egy szalvétával, hátha lenyugszik, Kim Hojun továbbra is el volt mélyedve újságjában, Yoongi végre visszatérhetett reggelijéhez, Namjoon pedig felemelte hüvelykujját, amikor tekintetük találkozott.
Ha Jeon Jungkook azt gondolta, az első napja és a reggeli lesz a legszörnyűbb dolog, ami történhet vele a Szöuli Intézetben, akkor hamar rá kellett jönnie, hogy bizony tévedett. Miután nagy nehezen lenyomta torkán a továbbra is borzalmas zabkását, elindult megkeresni a közös, ismétlem, közös fürdőszobát.
Elvett egy törülközőt a polcról, ami bármelyik pillanatban a földön végezhette, majd miután senkit sem látott a helyiségben, elkezdett megszabadulni ruháitól. Talán az egyetlen jó dolog az Intézetben a meleg víz volt, aminek létezésében mindeddig a pillanatig Jungkook nagyon is kételkedett. Amikor azonban le akarta venni a zuhanyrózsát tartójáról a felső része a kezében maradt, amit csak egy szemforgatással kommentált. Túlságosan elhamarkodottan ítélte meg a dolgokat, és most alaposan pórul járt.
Az elkövetkezendő napokban arra is rá kellett jönnie, hogy ha magánéletet szeretne élni, akkor arra egyedül saját szobájában van lehetősége, amiben még mindig nem barátkozott meg ágyával, így a belső ablakpárkányon töltötte ideje nagy részét, és telefonja képernyőjét figyelte. A képernyőt, amin egy kép volt látható testvérével. Talán nem volt a legjobb a kapcsolatuk, amíg Idrisben élt, de hát melyik testvéri kapcsolat tökéletes? Egyik sem! Most viszont úgy érezte, mindennél nagyobb szüksége van a lányra, még akkor is, ha alaposan lehordja vagy kritizálja. Ő volt az egyetlen, aki az otthonára emlékeztette.
Hirtelen ötlettől vezérelve megkereste Jungran nevét, és megnyomta a zöld gombot. A készülék azonban újra jelezte neki, hogy nincs térerő. Visszatért a szoba sarkába, ahol emlékei szerint megtalálta a térerőt, de ezúttal akármennyire nyújtózkodott, sehogyan sem sikerült elérnie a bizonyos pontot. A fogaskerekek dolgozni kezdtek fejében, és minden mozdítható dolgot a szobában a sarokba hordott. Egy idő után büszkén szemlélte munkáját; az utazóláda a bőröndön, s azon egy szék, ami már eleve a szobában volt, amikor megérkezett.
- Na, lássuk - motyogta, és újra megpróbálkozott a hívással, miközben felmászott az ingadozó műremekre.
Figyelte, ahogy a kis csíkok egyre többen lesznek a képernyőn, s amikor végre meghallotta Jungran hangját boldog, diadalittas kiáltást hallatott örömében, ám a következő pillanatban a szék megbillent, Jungkook pedig hatalmas puffanással a parkettán kötött ki.
*
Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Jungkook kezdte megkérdőjelezni, hogy az illetők, akikkel egy légtérben kellett lennie valóban árnyvadászok-e, de akkor Kim Namjoon viharzott be komoly arckifejezéssel a hallba.
Nagyapja, Kim Hojun éppen a televízióban nézett valamilyen műsort, amit Hoseok igazán izgalmasnak talált, ezért törökülésben elhelyezkedve csatlakozott az idős férfihoz. Vele ellentétben Jungkook az ablakban ült, és szokásához hűen kifelé bámult az üvegen keresztül, ujjai között mobiltelefonját szorongatva arra az esetre, ha fontos hívást kapna. Természetesen sosem kapott. Mióta a Szöuli Intézetben volt csakis nővére kereste őt, senki más. Igaz, egyszer volt egy nem fogadott hívása valakitől, akivel együtt tanultak az akadémián, de nem sok kedve volt beszélni vele, így nem hívta vissza.
- Bejelentést kaptunk egy támadásról. Első ránézésre úgy tűnik, mintha vérfarkas tette volna.
- Megszegnék az egyességet? - kapta fel a fejét Taehyung, aki eddig a szőnyegen feküdt, miközben valamit firkált egy papírra.
- Ezt kell kiderítenünk. Öhm... Taehyung - vakarta meg tarkóját az Intézet vezetője, és elvörösödött. - Fel tudnád hívni... vagyis - köszörülte meg torkát gyorsan - mi is meg tudnánk oldani, de kíváncsi vagyok, mi a véleménye erről vagy...
- Van-e bármiféle információja az esetről? - fejezte be egy széles mosollyal az arcán Taehyung.
Jungkook szemöldökét felvonva figyelte a körülötte történő eseményeket, s figyelmesen hallgatta kettejük párbeszédét, aminek az idős férfi és Hoseok nem szenteltek túl sok figyelmet.
- Nos, igen. Ha nem lenne nagy probléma. Csak a biztonság kedvéért, és... kíváncsi lennék, hogy ők mire jutottak. Egyébként is, mielőtt elhozhattuk volna a testet megérkeztek, és nekünk el kellett tűnnünk onnan.
- Már megyek is - állt fel a szőnyegről, kezébe vette a papírt és a ceruzát, majd továbbra is mosolyogva elhagyta a helyiséget.
- Elvesztettél egy holttestet? - kérdezte meg unottan Jungkook. Ezen nem igazán tudott meglepődni az elmúlt napok után.
- Nem... nem vesztettem el - kérte ki magának Namjoon. - Meg fogjuk oldani. Ha biztosak leszünk benne, hogy vérfarkas támadásról van szó, akkor felvesszük velük a kapcsolatot. Nagypapa, lehalkítanád azt a...
- Pszt! - Csupán ennyi reakciót kapott a férfitól, s nagy meglepetésére Hoseoktól, akik ez után visszafordították tekintetüket a képernyőre.
Körülbelül egy fél óra múlva a műsornak vége lett, ezért Kim Hojun úgy döntött, lepihen egy kicsit a szobájában. Hoseok felajánlotta neki, hogy elkíséri, de a férfi visszautasította, kijelentve, hogy ő nem olyan öreg, hogy aggódjanak érte, majd elindult a lift irányába.
Maga sem tudta, miért, de Jungkook követte Hoseokot, amikor a fiú távozott, s a következő pillanatban máris az első emeleten voltak az egyik ajtó előtt, amin az idősebb bekopogott. Odabentről nem hallottak semmit, de Hoseokot ez nem tarthatta vissza, s boldogan vonult be a szobába.
- Miért van itt mindig ilyen sötét? Még jó, hogy erre jártam! - csiripelte lelkesen, és első útja máris az ablakhoz vezetett, ahol elhúzta a fekete függönyöket. - Áh, így máris sokkal barátságosabbnak érzem ezt a szobát - nézett körbe büszkén a helyiségben.
Nos, Jungkook sok szóval illethette volna ezt a szobát, de a barátságos egyáltalán nem szerepelt közöttük. A falon sem voltak festmények, mint az ő szobájában. Sehol sem látott egy fényképet sem, amiből azonban volt néhány darab bekeretezve a hallban, a második emeleten.
Sajátjával ellentétben itt nem baldachinos ágy volt, csupán egy egyszerű franciaágy, szürke és fekete ágyneművel. Más nem is igazán volt a fiú szobájában; az egyedüli pont, ahol némi életet látott az íróasztal volt, amin több monitor is el volt helyezve. A fiú világos, hosszú ujjai olyan gyorsan táncoltak a billentyűzeten, hogy Jungkook nem is tudta követni, s véleménye szerint Yoongi nem is vette észre, hogy bejöttek, mivel fején egy hatalmas fekete fülhallgató volt.
- Nem vagy te vámpír, hogy ilyen sötétben gubbassz idebent. Amúgy... - lépett oda a fiú mögé, válla fölé hajolt, és óvatosan elemelte az egyik fülhallgatót a fiú fejéről. - Miben mesterkedsz?
Yoongi csak legyintett egyet, mintha egy bogarat akarna elhessegetni, tekintetét folyamatosan a monitorokon tartva. Jungkook is mögéjük lépett, így láthatta, mire is használatosak a monitorok. Az egyiken kamera felvételeket látott, amik akkor kapcsoltak be, ha mozgást érzékeltek. A másodikon Jungkook kódokat látott, amikhez sajnálatos módon ő nem értett, megkérdezni pedig nem akarta őket, hogy mi is történik éppen, ezért tekintetét átvezette az utolsó képernyőre, amin egy leállított League of Legends játékot látott. Valójában Jungkook csak később tudta meg, hogy a fiú ezzel szokta elütni szabadidejét, hiszen ő Idrisben sosem hallott ilyesfajta játékokról.
- Hova a fenébe megy? - kérdezte, amikor már az ablaknál volt, s észrevette a telefonálva távozó Taehyungot. - Egyébként is... mi a fene volt ez az egész a hallban?
- Oh, hogy az. Ne is törődj vele - nevetett fel Hoseok, és elhúzódott a forgószékben ülőtől. - Van egy informátorunk a mondén rendőrségnél, és ilyenkor Taehyung mindig egyeztet vele.
- Mon... mondén rendőrség?! - Jungkook még életében nem hallott ilyenről. Miért lenne szüksége az árnyvadászoknak a mondén rendőrség segítségére?
- Igen. Mikor is... hm... Yoongi segíts egy kicsit.
- Augusztusban volt egy éve - mondta egy félmosollyal az arcán.
- Áh, tényleg! Hogy repül az idő!
- Egy... egy éve segít nektek a mondén rendőrség?
- Hm... ez afféle adok-kapok - kuncogott Hoseok. - Taehyung információkat kap a mondén rendőrségtől és cserébe a mondén rendőrség egyik tagja információkat kap tőlünk. Egyszerű, nem?
- De ez... - Jungkook közel állt ahhoz, hogy előkapja mobiltelefonját. - Ez szabálytalan! Ki hallott már ilyenről? Ugyan... ti most... ti most csak szívattok, mi? Hát persze - próbálta nyugtatni magát Jungkook. - Szívassuk meg az új fiút, mi? Na, ki vele, hová ment Taehyung?
- Mondtam már, egy mondén rendőrhöz. Pontosabban nyomozó, de mindegy... Szóval az egész egy éve kezdődött, amikor Taehyunggal elmentünk nyomozni egy támadás ügyében egy klubba. Ott találkoztak először, és amikor Taehyung megtudta, hogy rendőr, és éppen abban az ügyben nyomoz, amiben mi is, azonnal tudta, mit kell tennie. Jaj - vette észre Jungkook grimaszát. - Ne gondolj semmi rosszra! Elkérte a pasas telefonszámát, és táncoltak. Ha engem kérdezel, nagyon jó kis csapatot alkotnak ők ketten.
- Egy... egy pasas? - Tehát mondén férfi.
- Tudjuk, hogy Idrisben nem olyan elfogadóak az árnyvadászok, de nagyon kérlek, ne vágj ilyen arcot Taehyung előtt, mert szegénynek összetöröd a szívét. Oké? - Mióta Hoseokkal találkozott talán most először hallotta tőle ezt a komoly hangtónust.
- Még megemlíted a korkülönbséget is, és egyenesen a hullaházba szállíthatjuk a srácot - engedett meg magának egy ilyen megjegyzést Yoongi, miután Hoseok próbálta visszatartani nevetését.
- Ugyan már, az a négy év nem is olyan sok. Minho egyébként is fiatalabbnak néz ki a koránál.
- Honnan tudod? - Yoongi most először nézett félre a képernyőről.
- Egyszer láttam róla egy képet Tae szobájában, és... Te meg mit csinálsz? - vette észre, hogy Jungkook nagy lélegzetvételek közepette nyomkodja telefonját.
A billentyűzeten hallható pötyögés abbamaradt, amikor Yoongi is észrevette a fiút, aki közel állt ahhoz, hogy elájuljon.
- Most azonnal értesítenem kell a Klávét. Ez... ez rengeteg szabályát áthágja a Klávénak. Ezt most azonnal be kell fejeznünk. Az árnyvadászokról is tud?! Hát persze, hogy tud. Egy mondénnak beszéltetek az árnyvilágról, és megkapta az információinkat. Kim Namjoon, most nagyon nagy bajban vagy! - emelte füléhez a telefont egy boldog mosollyal az arcán.
Hoseok és Yoongi összenéztek, s miután az idősebb bólintott, a másik egy hangos kiáltással rávetette magát Jungkookra. Pár pillanatig a parkettán gurultak, majd amikor újra Hoseok került felülre, elvette a mobiltelefont, és gyorsan megnyomta rajta a piros gombot. Jungkook minden erejével azon volt, hogy visszaszerezhesse telefonját, de akárhogy nyújtózkodott Hoseok előnyben volt.
- Hé, Min Yoongi, szerintem töröljük ki a Klávé számát, és... oh! Egyes gyors hívó a Klávé? Kettes az Inkvizítor?! A kis stréber... várjunk csak... miért van a gyors hívó listán az egyik Néma testvér? Nem is tudtam, hogy van mobiljuk... nos, nekik is haladniuk kell a korral, gondolom - vont vállat, ahogy tovább görgetett a képernyőn.
- Várj egy kicsit - hagyta abba a harcot Jungkook, és rámeredt a még mindig a széken ülő fiúra. - Min Yoongi?
- Mi az? Ismered? - kérdezte Hoseok, de a következő pillanatban Jungkook lelökte magáról, és telefonját is visszaszerezte.
- Mindenki ismeri őt Idrisben. Nem elég, hogy egy mondén tud a létezésünkről, de még ezt is beengedtétek a Szöuli Intézetbe? A helyzet sokkal rosszabb, mint gondoltam.
- Ezt meg hogy érted? - állt fel a földről Hoseok, és homlokát ráncolva állt kettejük közé.
- Hát persze... - nevetett fel keserűen Jungkook. - Ha nem lenne a volt Inkvizítor a rokonod, sohasem tehetnéd be a lábadat egy olyan helyre, mint ez. Eddig is meg volt a véleményem erről a helyről, de... egy démon...
- Hé, Jeon Jungkook! Kezded átlépni a határt - lökött egyet a fiatalabb vállán Hoseok.
- Kifelé - motyogta Yoongi olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. - Mind a ketten, kifelé - helyezte vissza fejére fülhallgatóját, s újra felhangzottak a billentyűk leütésének hangjai.
Ahogy elnézte a fiú arcát, mintha egy csipetnyi bűntudatot érzett volna, de gyorsan összeszedte magát, megköszörülte torkát, és telefonjával a kezében az ajtóhoz sétált. Nos, talán először megvárhatná, amíg Kim Taehyung hazaér, s csak az után értesíti a Klávét, amikor már biztosabb információi lesznek a szabálysértésről.
*
Taehyung igyekezett követni a fiatal férfi utasításait, miközben a hátát masszírozta. Minho három napja folyamatosan az irodában volt, és pár órája ért haza. Természetes, hogy semmi másra nem volt szüksége, mint pihenésre és egy alapos masszázsra, miközben barátja ölében fekhet a kanapén.
- Ah, ezzel életet mentettél, Tae - fordult a hátára Minho egy mély sóhajt hallatva.
Hiába ismerték egymást több mint egy éve és alkottak egy párt, Taehyungot még mindig jóleső borzongás járta át, amikor a férfi hatalmas, barna szemeibe nézett. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki megkérdezte volna tőle, mi a kedvenc hangja a világon, gondolkodás nélkül azt mondta volna, hogy Choi Minho nevetése.
- És most hadd halljam - halkította le a televíziót, amiben egy krimisorozat ment, majd felült Taehyung ölébe, átkarolva a fiatalabb nyakát -, miért látogattál meg ilyen későn?
- Miért? Zavarok? - Taehyungnak lelkiismeret furdalása lett.
Már hosszú hónapok óta nem csupán az információ cseréről szólt a kapcsolatuk. Ez már sokkal több volt, s ezt mind a ketten tudták. Kedvelték egymást, s amikor végre találkozhattak, nem bírtak betelni a másikkal. Taehyung ilyenkor érezte magát a legboldogabbnak. Természetesen szerette a családját és az Intézetben lévő barátait is, de Minho valahogy más volt. Ő volt az egyetlen az életében, aki nem kötődött az árnyvilághoz, s ettől volt különleges.
- Te? Soha - érintette össze orrukat, ezzel megnevettetve a fiatalabbat.
Minho először egy óvatos csókot adott Taehyung ajkaira, s amikor a fiú követte őt, miután elhúzódott, mindkettejük arcára egy mosoly került. Taehyung ujjai a férfi fehér pólója alá nyúltak, érezve így forró bőrét, miközben Minho átcsúsztatta nyelvét szájába.
- Öhm... Minho...
- Igen?
- Kérdezhetek valamit?
Tudta, hogy előbb vagy utóbb felhangzik majd ez a kérdés, de Minho csupán elmosolyodott és határozottan bólintott, ezzel bátorítva a fiatalabbat, hogy újra megszólaljon.
- Kaptatok ma bejelentést egy... súlyos kutya támadásról?
- Kutya? - Úgy tűnt, Minho pontosan tudta, mire gondol a fiú, ezért felvonta egyik szemöldökét, s úgy kérdezett vissza.
- Oké - adta fel Taehyung, hiszen barátja mindenről tudott. - Vérfarkas támadás. Legalábbis Namjoon ezt mondja, de nem tudta alaposan megvizsgálni a testet, mert a mondén rendőrség megérkezett.
- Ma fejeztem be egy ügyet, szóval engem nem hívtak ki a helyszínre.
- Az egyik barátod elég sokat tud a holttestekről, nem? - emlékezett a lányra Taehyung.
Minho bólogatott, egy pillanatra sem véve le tekintetét Taehyung csokoládébarna szemeiről.
- Nem tudnál tőle többet megtudni a sérülésekről?
- Most, hogy mondod... ha jól emlékszem, Zoe mentora vezeti a nyomozást az ügyben. Holnapra már biztosan találnak valamit.
- Komolyan? És... esetleg, nem lenne gond, ha...
- Tae - fogta két keze közé finom tapintású arcát, és elmosolyodott -, holnap első dolgom lesz, hogy beszélek Zoéval, oké?
- Kösz. Majd meghálálom - vörösödött el azonnal, ahogy gondolatai elkalandoztak.
- Mi lenne, ha itt maradnál éjszakára? Főznék neked valamit, és megnézhetnénk egy filmet.
Taehyung imádta, amikor Minho főzött neki, de mivel ők éppen egy ügyön dolgoztak, így jobbnak látta, ha ma éjszaka hazamegy és tájékoztatja Namjoont a fejleményekről.
- Sajnálom, de haza kell mennem. Nem baj?
- Akkor majd legközelebb - villantott egy újabb mosolyt Minho, de nem elég gyorsan, hogy Taehyung ne tudja észrevenni a csalódottságot, ami átsuhant arcán.
Barátja, mióta a gimnázium elvégeztével elköltözött otthonról mindig is egyedül élt, s minden idejét a tanulásnak és most már a munkának szentelte. Ez természetesen azonnal megváltozott, ahogy találkozott Taehyunggal, de mivel a fiú az Intézetben lakott, így továbbra is egyedül kellett töltenie a legtöbb éjszakát. Többször is elmondta már Taehyungnak, hogy akkor a legboldogabb, amikor együtt ébredhetnek fel reggel, s bár a fiúnak is ez volt jelenleg minden vágya, még sem tehette meg.
- Nekem is hiányzol.
Minho nem mondta ki, Taehyung mégis megtette, ezzel elérve, hogy az idősebb ránézzen, s ne a fiú pólójának szegélyével játsszon.
Igazság szerint Minho több hete dolgozott már az ügyön, amit végre le tudtak zárni, s ebben az időben alig tudtak találkozni. Csakis akkor, ha Taehyungnak sürgős segítségre volt szüksége az árnyvadászok miatt.
- De talán egy filmre maradhatok.
- Az egyik kollégám ajánlotta ezt a filmet. Komolyan mondom - termett Minho a televízió előtt, ami a kanapéval szemben volt, s egy alacsony szekrény tetejére volt helyezve, amiben filmeket és cd-ket tárolt -, ez a film brutálisan jó. Bár... - húzta el száját, miután behelyezte a lemezt a lejátszóba. - Lehet, hogy neked nem fog tetszeni.
- Miért?
- Tae, nálad édesebb embert nem ismerek, és jól tudjuk, hogy végig sírtad a Titanicot.
- Azon te is sírtál, ne akard letagadni - emlékeztette a férfit, miközben magához ölelt egy díszpárnát.
- Oké, beismerem - indította el a filmet, és lekapcsolta a világítást a nappaliban, ami egyben az előszoba is volt a kis lakásban. - És, ha akarod, hazakísérlek a film után, hogy ne félj a sötétben - feküdt le a kanapéra. Fejét a karfára hajtotta, lábait pedig Taehyung ölébe helyezte.
- Minho, árnyvadász vagyok.
- Egy érzékeny árnyvadász. Láttam, hogyan néztél arra a kóbor kutyára a múltkor.
- De hideg volt, és szegénynek nem volt otthona. Sajnáltam őt - biggyesztette le ajkait, ahogy visszagondolt az esetre.
Egy pillantást vetett a képernyőre, majd a film tokjára, ami a szekrényen volt, s tökéletes látásának köszönhetően azonnal el tudta olvasni a címét: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya.
- Milyen kollégáid vannak neked? - grimaszolt egyet a cím elolvasása után.
- Hát nem olyanok, akik Aliz csodaországban-t vagy Pán Pétert néznek - ült fel, de csak azért, hogy átkarolja Taehyungot, és magával húzza.
A fiú kihúzta lábait Minho alól, és ráfeküdt testére, mellkasára hajtva fejét, hogy láthassa a televíziót. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett Minho máris simogatni kezdte hátát, amitől Taehyung ellazult, és akaratlanul is egy mosoly került arcára.
- Azok klasszikusok.
- Hát persze.
